Category Archive: Cikk

DONALD WATSON 110. születésnapjára

2002-ES INTERJÚ DONALD WATSONNAL,

A BRIT VEGAN SOCIETY 110 ÉVE SZÜLETETT ALAPÍTÓJÁVAL ÉS NÉVADÓJÁVAL,

Felvette: George D. Rodger[1]

 

GDR. Először is, tarthatnánk egy rövid hangpróbát?

DW. Máris szeretnék leszögezni két dolgot, amelyek, úgy gondolom, fontosak. Az első az, hogy 92 évesen ülök itt, eleven emlékeim vannak az első világháborúról, sőt az azt megelőző évekről is. Ön gondolhatja azt, hogy előadóként már nem vagyok a legjobb formámban, de a puszta tény, hogy itt vagyok, és közel húsz évvel túléltem azt az élettartamot, ameddig ebben az országban átlagosan élnek a férfiak, szóval, ez azt mutatja, hogy a veganizmusban, ha az ember kitartó, lehet valami. Ma is meg tudok tenni mindent, vagy majdnem mindent, amit csak akarok, például kirándulok a hegyekbe, ha szép az idő, és mivel a hosszú életemben semmilyen fájdalmam vagy betegségem nem volt, gyógyszert sem szedtem soha, sem hagyományost, sem másmilyet, még étrend-kiegészítőket sem, leszámítva azokat, amiket manapság beletesznek az olyan vegán termékekbe, mint a szójatej és a többi. Mindezeknek köszönhetően, miután túléltem az összes bírálómat, ma még lelkesebb vegán vagyok, mint amikor belekezdtem! És határozottan úgy érzem, hogy valami igazán nagy dologra találtunk rá! Nem akarom ezt a hangpróbát monológgá nyújtani, mert tudom, szeretné föltenni a kérdéseit. A lényeg az, hogy nagy hálát érzek a saját felfogásom szerinti veganizmus iránt. Erről tehát ennyit.

A másik előzetes megjegyzésem pedig, amit érdemes lenne rögzíteni, egy olyan esemény, amit rendkívül fontosnak tartok mindenki számára, aki szerint az embernek közelebbi és barátibb kapcsolatra kell lépnie az állatokkal, a „teremtett világgal”. Az eset egy vadon élő madárkával és velünk történt meg közvetlenül emellett a télikert mellett, ahol most ülünk. Remélem, hogy azok, akik történeteket gyűjtenek az állatok viselkedéséről, egyetértenek velem abban, hogy az én történetem bármelyik efféle gyűjteményben helyet kaphatna.

Amikor ide költöztünk, 1951-ben ezt a házsort egy érintetlen falszakasz határolta az utca felől. A középső épületet, ahol most vagyunk, el kellett adnom, hogy ki tudjam fizetni az átalakítást. Egy rákbeteg nyugalmazott ápolónő lakott itt, aki megkérdezte a feleségemet meg engem, lenne-e kifogásunk az ellen, ha építtetne egy télikertet, hogy napfényben üldögélve tölthesse hátralevő napjait. Őszintén szólva semmire sem vágytunk kevésbé, mint hogy megtörje valami az utcafront egységét, de az élet nem mindig hagy az embernek választási lehetőséget, így hát azt mondtuk, csinálja meg nyugodtan, minket nem zavar. El is készült a télikert, és erős a gyanúm, hogy a lakótársunk egyetlen egyszer sem használta, mert addigra meghalt. És most térek rá arra, ami miatt el akartam mesélni ezt a történetet.

Egy nappal azután, hogy a télikertet beüvegezték, gyomlálás közben találtam a füben egy halott hím feketerigót. Keresztezhették a megszokott repülési útvonalát az új építmény átlátszó üveg falai. Eltemettük a hím rigót. Már másnap vagy harmadnap, mindenesetre nagyon hamar, egy barna tollú nőstény feketerigóra bukkantunk pontosan ugyanazon a helyen. Ez a rigó élt még, de a halálán volt, az egyik szeme kis híján kiszakadt a szemüregből, mintha valami 3-4 centi hosszúságú cérnavékony szálon fityegett volna. Azt hiszem, sok állatbarát jobbnak látta volna rövid úton véget vetni a madárka szenvedésének, de a feleségem és én soha nem öltünk meg semmilyen állatot. Fölemeltük a rigót, bevittük az üvegházba, elé tettünk egy tálkában vizet, és rácsuktuk az ajtót, hogy védve legyen a ragadozóktól. Arra számítottunk, hogy reggel holtan találjuk. Meglepetésünkre életben volt, felült, és a szeme is visszahúzódott a helyére. Amikor kinyitottuk az ajtót, elrepült.

Még nincs vége a történetnek. Most jön a java. Pár nappal később a feleségem ruhát teregetett a kert füves részén. Egyszer csak megjelent a mi rigónk, elröpült a ruhák mellett a kötéllel párhuzamosan, s amikor a feleségem elé ért, lejjebb ereszkedett. Dorothy bejött, elmesélte nekem, hogy mi történt – azt mondta, biztos emlékszik a rigó, hogy segítettünk rajta, és köszönetet mondott a maga módján. És még mindig van folytatás, mert a rigó újra meg újra tiszteletét tette minálunk. A feleségem nem teregetett minden nap, de amikor teregetett, mindig meglátogatta őt a rigó, ott lakhatott valahol a kertünkben, és a röptével leírta azt a köszönetnyilvánítás-szerű hurkot. Tudtuk, hogy minden állatnak vannak érzései, ez nem volt új nekünk, de hogy egy madár, egy vadon élő madár ki tudja fejezni a háláját, az igen. Talán ez volt az oka, hogy Szent Ferenc és mások sok-sok évvel ezelőtt olyan bensőséges kapcsolatot alakíthattak ki az őket körülvevő állatokkal. Na de most már kimerítettem a témát. A történetet mindenképpen feljegyzésre méltónak tartom, még ha itt túl sok szót pazaroltam is rá. De értse meg, itt történt a dolog, annál az ablaknál.

GDR: Önök George Rodger beszélgetését hallják Donald Watsonnal 2002. december 15-én, vasárnap délután. Az imént Donald annak a kérésemnek tett eleget, hogy tartsunk egy rövid hangpróbát. Olyan érdekes volt, amit elmesélt, hogy nem fojthattam belé a szót. Most pedig kezdődhet a tulajdonképpeni interjú.

 

GDR: Hol és mikor született?

DW: 1910. szeptember 2-án, Mexborough-ban, Dél-Yorkshire-ben.

 

GDR: Kérem, beszéljen a családjáról!

DW: Az apám egy nagy iskola igazgatója volt a közeli Denaby Mainben. Szegény falusi gyereknek született, három mérfölddel odébb, kemény munkával és sok tanulással érte el, hogy iskolaigazgató legyen úgy 30 éves kora táján. Minden szempontból jó szülő volt, ugyanakkor ragaszkodott a hagyományokhoz. Természetesen húsevők voltunk és templomba jártunk, s mi hárman, gyerekek – a bátyám, a növérem meg én – megtanultuk, hogy nem szabad lopni, kihágásokat elkövetni. Káromkodnunk szabad volt, de csak akkor, ha őt káromkodni halljuk, ami sosem fordult elő. Szóval, ilyen családban nevelkedtem. Könyvben is megírhatnám ezeket az emlékeimet, de sokszor úgy érzem, a kutyát se érdekelné ez ma már, amikor az emberek napról napra élnek, pénzügyi gondok nyomasztják őket, hol ezt a tagjukat érzik, hol azt, hol itt találnak magukon egy kinövést, hol ott egy csomót. Megkérdőjeleznek mindent, amit a régiek, főleg a vallásosságuk miatt, igaznak, tisztességesnek és dicséretesnek fogadtak el. Nem tudom, később lesz-e még szó ezekről a dolgokról, mindenesetre a veganizmushoz nincs sok közük, és föltételezem, hogy a kérdései inkább a vegán mozgalomhoz kapcsolódnak majd.

 

GDR: Bizonyára van még mit mondania a gyerekkoráról.

DW: Van egy történetem, amit csak dióhájban mondhatok el, mert különben másról sem beszélnénk egész délután. Ez pedig, rövidre fogva, a következő.

Azt hiszem, gyerekek milliói éltek akkoriban olyasféle hagyománytisztelő családi környezetben, mint én. Az egyik legkorábbi emlékem, hogy elmentünk nyaralni arra a kis farmra, ahol az apám született. A nagymamám és a George nevű fia gazdálkodtak ott akkoriban – legidősebb fiú lévén George volt a gazdaság örököse. Azon a nyaraláson az első benyomásom az volt, hogy ez a farm valóságos földi paradicsom. Mint városi kisfiú érdekesebbnél érdekesebb állatokat láttam magam körül. Volt ott egy nagy shire ló, ő húzta az ekét. Aztán volt egy kisebb termetű ló is, aki a kordét húzta, a mai autók megfelelőjét, amelyen a nagymamám a helyi piacra vitte az eladni való vajat és tojást. Voltak még tehenek és disznók is, de birkák nem, a birkanyáj pár száz méterrel távolabb legelt a mezőn. Voltak tyúkok, egy kiskakas, két macska, a farm kutyáját Rovernek hívták. Egy új világ nyílt meg előttem, és megértettem, hogy mindegyik állat „ad” valamit. A shire ló az ekét húzta, a kisebb testű ló a kordét és a társaskocsit – nagyobbfajta kocsit, amin legalább fél tucat asszony zötyöghetett be szombatonként a piacra a vajjal és a tojással. A tehenek tejet „adtak”, a tyúkok tojást. A kakas látta el az ébreszőóra feladatát – kisgyerekként még nem sejtettem, hogy valami másra is jó!

A közelben legelő birkák pedig gyapjút „adtak”, és ez az egész falusi világ nekem maga volt a mennyország. Mindennél jobban élveztem, amikor a nagyimnak segíthettem vajat köpülni. Én forgattam a köpülőt, s amikor ő piackész kis tömbökben a vajmuszlinra helyezte a vajat, én kezelhettem azt a szerkezetet, amivel falevél mintát lehetett a tetejére nyomtatni. Amikor ezzel végeztünk, az írót egy külön edénybe öntöttük, hozzátettünk mindenféle konyhai hulladékot meg egy zsákból valami tápot, ez ment a disznóknak. Egyébként az egész építményt az egyik ősöm húzta fel, több emberöltővel előbb, akinek hat lánya volt, ők maguk égették ki a téglákat a helyi agyagból, amihez szalmát kevertek, fából rakott hatalmas tüzeken. Így épült a ház, amit a déd-déd-dédnagyapám tervezett, akkoriban nem kellett ehhez engedély. Ma is le tudnám rajzolni azt a tervet, a funkcionális tervezés mintapéldája, nem találok benne hibát.

Az illemhely egészen régimódi volt. A fából készült bódéban volt egy magasabb földpadka két lyukkal, meg egy alacsonyabb a gyerekeknek, három lyukkal. Az alul összegyűlt anyagot George nagybátyám rendszeresen kilapátolta és eltalicskázta a kertnek abba a részébe, ahová abban az évben nem vetettek semmit. Évszázadokon át ez az ökológiai szisztéma működött a kis falusi gazdaságok tízezreiben országszerte, ezek látták el élelemmel a lakosság háromnegyedét itt is és úgy gondolom, más országokban is.

Azt viszont nem értettem, mire valók a disznók – hogy ők mit „adnak”, arról semmilyen elképzelésem nem volt. Nagyon barátságosan viselkedtek, általában kettő volt belőlük a farmon. Boldogan ugrándoztak, valahányszor megláttak, és hálás szemekkel néztek ránk, ha az ólban valami ennivalót vetettünk eléjük. Egy napon, amikor lementem reggelizni, a konyhában a nagymamám nem volt egyedül. Rajta kívül ott sürgött-forgott két másik asszony, akiket addig sosem láttam. Hatalmas lábasokban rengeteg vizet forraltak a tűzhelyen. Nem értettem, mi történik itt. Hamarosan két férfit láttam átmenni a konyhaablak előtti ösvényen, valami baknak látszó tárgy volt a kezükben, mindkét végén fogantyúkkal, vitték a kis hátsó udvar felé, ahol a disznóól állt. Nem sokkal később hozzákezdtek az egyik disznó leöléséhez. Senkit sem zavart, hogy én is látom a jelenetet, és én mentem is, hogy lássam, mi történik: teli voltam kíváncsisággal. Ma is pontosan emlékszem az egészre, arra, ahogy a disznó visított pár méterre a társától, aki még életben volt. Amikor kiszenvedett, jöttek az asszonyok, vödrökben hozták a forró vizet, leforrázták és eltávolították a szőrét.

A megrázó jelenetben számomra az volt a legfelfoghatatlanabb, hogy George nagybátyám is kivette a részét a munkából, akit nagyon nagyra tartottam. Azt hiszem, akkor határoztam el, hogy újraértékelem magamban a farmokat és a nagybácsikat. Mennyire másnak látta George bácsit előző nap az a mit sem sejtő kisfiú! És mennyire másnak látta azt az idilli környezetet ez után a nap után! Az idill halálsorrá változott, ahol minden állatnak meg vannak számlálva a napjai, addig élhetnek, ameddig az emberek hasznukat veszik.

Sok mindent mesélhetnék még arról a farmról, az ottani életemről. Emlékszem, aratás idején először körbement a táblán egy kaszás ember a sövények mellett, és lekaszált egy akkora sávot, ahol elfért a ló vontatta aratógép úgy, hogy a ló ne tapossa össze a kukoricát. Utána jött a ló az aratógéppel. Hallottam egy újabb gépről is, a kévekötőről, amely automatikusan kévékbe gyűjtötte a kukoricaszárat, de a nagybátyám nem volt elég jómódú ahhoz, hogy ilyet vegyen. Ahogy az aratógép egyre szűkülö körökben haladt és egyre fogyott a még álló kukorica, a férfiak puskákat hoztak a farmról, mert a nyulak egyre kisebb területen lehettek biztonságban a tábla közepén, és amikor onnan is menekülniük kellett, könnyű volt puskavégre kapni őket. Erről is ritkán esik szó az vidéki élet hangulatos leírásaiban.

Azután a kukoricakévéket halmokba rakták, és reménykedtek, hogy két-három napig szép lesz az idő, mert esős napokon a nedves magok kicsíráznának. Minél hamarabb kazlakba kellett rakni a levágott kukoricát. A kazlakat száraz faágakból és farönkökből készült szerkezetekre helyezték, hogy ne érintkezzenek a talajjal, és amikor elkészültek, zsúpfedelet vontak föléjük, persze nem ugyanolyan gondos munkával, mint a lakóházak fölé, de akkoriban még nem léteztek műanyag lapok. Nos, ezek a kazlak mágnesként vonzották az egereket, hiszen védelmet nyújtottak a ragadozók ellen, meleget is adtak, táplálékot is adtak. Persze csak addig, amíg el nem jött a cséplés napja. Addigra már a kisegerek is megszülettek, s amikor a kukoricaszárat villákkal a cséplőgépbe hányták, az összes munkára fogható ember ott állt bottal a kezében, hogy agyoncsapja az egereket a még a fészekben dajkált kicsinyeikkel együtt.

Akkoriban a falvainkban valóságos nemzeti eledel volt a verébpástétom. Mégpedig azért, mert gyerekjáték volt verebet fogni. Gyorsan hálót terítettek a kazlakra, majd megölték a kétségbeesett szárnycsapdosással menekülni igyekvő verebeket. Hamar összegyűlt a pástétomhoz szükséges mennyiség. Sokat mesélhetnék még a múltról, amire a mai civilizációnk épül. Már elég fiatalon arra a következtetésre jutottam, hogy ha nyilatkoznom kellene az emberi haladásról, a tanárok szívesen használt formuláját venném kölcsön: „többet vártam volna tőled” (could do better). És ebből a gondolatból született meg a Vegan Society. Jó, jó, nem csak ebből. Hazamentünk a farmról, és 21 évig a szüleimmel éltem. Ez alatt az idő alatt sem tőlük, sem a nagyszüleimtől, sem a 22 nagybátyámtól és nagynénémtől, sem a 16 unokatestvéremtől, de még a tanáraimtól vagy a lelkészünktől sem hallottam egy árva szót sem arról, hogy bármi nemű kötelességünk lenne azok iránt, akiket a hívők Isten teremtményeinek neveznek.

 

GDR: Most már van némi elképzelésünk a gyerekkoráról. De arról még semmit sem hallottunk, hogyan teltek a kamaszévei és hogyan élt, mivel foglalkozott felnőtt fiatalemberként…

DW: Ó, igen, ez már egy másik fejezet. Amikor 14 éves lettem, az apám megkérdezte tőlem, mihez akarok kezdeni. Én meg nem adtam rendes választ a kérdésére, mert nem akartam megbántani. A bátyám akkor már egyetemista volt, tanárnak készült, de nekem az volt minden vágyam, hogy fúrjak, faragjak – asztalos szerettem volna lenni. Elég sok időbe telt, míg összeszedtem a bátorságomat, és elmondtam az apámnak ezt a tervemet. Ebből aztán az sült ki, hogy miután az iskolában nem leltem örömömet semmiben, elmentem tanoncnak a nagybátyámhoz egy kis faluba, a szülővárosomtól három mérföldre. Az ottani falusi élet mindenben megerősítette a meggyőződésemet az Isten teremtményeihez való viszonyunkról.

A műhelyünk egy udvarban volt, a falu kocsmájának a szomszédságában, és a kocsmáros volt a falu mészárosa is. A segédje, egy agglegény, föltehetően ott élte le az élete javát. Ennek az Albert nevű agglegénynek a tyúkok, a libák, néhány disznó és egy kis kert gondozásával teltek a napjai. A kukoricásládáját a mi műhelyünkben tartotta, és a tyúkokat is a műhelyünkben vágta le. Nagyjából hetenként hozta a vágni való baromfit, kicsavarta a nyakukat, fellógatta őket egy sor kampóra, és hagyta őket vergődni, amíg ki nem adják a lelküket.

Élt egy gúnár is ebben az udvarban, őt nagyon megszerettem. Sokszor bejött a műhelybe, amikor a fűrészbakon ülve ebédeltem, ő is kapott az ételből, jó barátok lettünk. Máig őrzök egy fényképet róla valahol. Egy napon, amikor már két vagy három éve voltam ott, az öreg Albert a barátommal a hóna alatt jött be a műhelybe. Amikor a lábai közé fogta a testét, a gúnár tiltakozott, ahogy csak tudott, „Ezt most ne, fiacskám” – mondta Albert, sosem felejtem el. A gúnár ugyanúgy egy kampón végezte, mint előtte az összes tyúk, közel öt percig vergődhetett. Így ért véget a mi barátságunk.

Egy másik alkalommal Albertnek az egyik barátja kérésére disznót kellett vágnia. Bejött a boltunkba, és ízes yorkshire-i tájszólással fordult a nagybátyámhoz: „Gyünne ez a legény, hogy hamarább elbánjunk a nyomorút jószággal?” A „nyomorút jószág” érthető módon nem akart meghalni. A nagybátyám tudta, hogy vegetáriánus vagyok, és azt mondta, „ez a legény nem hisz az ölésben”. Ezek után békén hagytak.

Abban a városban, ahol éltem, mint minden városban, a főutcán egymást érték a hentesüzletek, fél mérföldön belül volt belőlük négy. A nevükre is emlékszem: Wagstaff’s, Law’s, Biggins’, Beaumont’s. A Hillerby’s-nél halat árultak, de nyulat is. A hentesek mind maguk ölték le az állatokat. Az üzleteiknek két bejáratuk volt, az egyik akkor nyílt ki és csukódott be, amikor szállítmány érkezett. Mrs. Biggins egyszer kifakadt, amikor anyámmal beszélgetett, aki hozzájuk járt húsért: „Hogy sivalkodnak a kisbornyúk, amikor Charlie (a férje) nekik megyen a késsel!”

Sokszor éppen akkor érkezett teherautón az élőállat-szállítmány a Law’s-hoz, a sertéshenteshez, amikor reggel iskolába mentem. A két vagy három disznót – ennyire volt szükségük naponta – a farkuknál fogva lerángatták a teherautóról, visítottak, ahogy a torkukon kifért. Aztán belökték őket az udvarra, és becsukódott mögöttük az ajtó. Több tanárunk is elment reggelente emellett a hentesüzlet mellett. Egyszer a franciatanárnő a dolgozatomat így kommentálta: „Még a feladott igéket sem tudja!” Én meg arra gondoltam, „De nem ám! A tanárnő meg azt sem tudja, mi történik ebben az utcában pár házzal odébb! Vagy ha tudja, nem törődik vele!”

Szóval, nagyon röviden, ilyen környezetben nevelkedtem. Egy dolgot tennék még hozzá. A lelkészünk, Dr. Briggs teológiából doktorált, Mexborough lakói nagyon büszkék voltak rá, hogy a lelkipásztoruk teológiai doktor. Dr. Briggs bibliaórát tartott fiataloknak – mellesleg csak fiúk voltak, lányok nem – minden vasárnap délután. Én is jártam az óráira, és az egyetlen dolog, amivel ez a tudós lelkész az állatvilág iránti együttérzésének adta jelét, az az intelme volt, hogy ha madártojásokat gyűjtünk, egy fészekből csak egyet vegyünk el. Jól látszik ebből, hogy milyen sokat fejlődtünk az utóbbi hetven vagy nyolcvan évben. Ezért a tanácsért manapság egy lelkésznek bíróság elé kellene állnia, nem igaz?

 

GDR: Ön asztalosnak tanult, és épp az imént mondta, hogy abban a szakmában szeretett volna dolgozni. Dolgozott is valameddig, ha jól tudom. Hogyan lett Önből végül is tanár?

DW: Egészen egyszerűen! Huszonegyéves koromban még azt hittem, mesteremberként fogom leélni az életem, de közbeszólt a gazdasági világválság, az évekig tartó krízis az 1930-as évek elején. Több millióan voltak munka nélkül. Megtudtam, hogy mesteremberek egyetemi végzettség nélkül elmehetnek például asztalosmesterséget tanítani, ha megszerzik a megfelelő képesítést a City and Guilds szervezetnél. Beiratkoztam levelező tagozatra, és letettem az első vizsgámat, ettől kezdve taníthattam három éven át, de aztán záróvizsgát is kellett tennem, és akkor már ugyanolyan státuszba kerültem, mint az egyetemet végzett tanárok. Egyáltalán nem esett nehezemre a tanulás, mert kamaszkoromban sokat olvastam – A fajok eredetét Darwintól, a Selborne természetrajzát Gilbert White-tól,  az Egy birkapásztor életé-t Hudsontől, az Ódon ritkaságok boltját Dickenstől. Főleg a matekkal gyűlt meg a bajom, de valahogy ezen is túltettem magam, és vándor tanítói állást kaptam Leicestershire-ben. A megye legkülönbözőbb pontjain adtam órákat; olykor már fél hétkor biciklire ültem, hogy időben odaérjek az olyan távoli helyekre, mint Ashby-de-la-Zouche, Castle Donington, Shepshed, Hugglescote, Cosby, Hinckley, Sileby – és még folytathatnám. Teljesen szabályosan megkaptam a munkaadómtól a buszjegyek árát, ez a költségtérítés a fizetésemnek majdnem a felére rúgott, igencsak jól jött tehát. Három év telt el így, és akkor állást kaptam Leicester külvárosában egy új iskolában, ezzel sokkal könnyebb lett az életem. Annyira szerettem a munkámat, hogy soha nem pályáztam semmilyen előléptetésre – elképzelni sem tudtam hasznosabb időtöltést, mint az évek során több ezer fiút megtanítani a szerszámhasználat fortélyaira. Később Keswickben vállaltam hasonló állást.

Hatvanéves koromban még jó erőben voltam, nem akartam nyugdíjba menni, ráhúztam három évet, azután még hét évig csoportos kirándulásokat vezettem a Keswick melletti hegyekbe. Akkoriban még nem kértek pénzt a jelentkezőktől – azt hiszem, manapság 5 fontba kerül egy ilyen kirándulás fejenként –, és előfordult, hogy hetvenen voltak a csoportban. A nyári és őszi szezonban legalább ötszáz mérföldet tettem meg összesen. Közel ezer embert kalauzoltam a kirándulásokon, sok fényképalbumban ismerhetne rám szerte a világon.

 

GDR: Ön eddig 92 évet és 104 napot ért meg. Mit gondol, minek köszönheti a hosszú életét? […] A vegán életmódnak, vagy a szüleinek, vagy egyszerűen a jó szerencsének?

DW: Erre többféle választ is adhatnék. Kétszer egy évben elmegyek az észak-walesi Bangorba a fogorvosomhoz. Ott éltünk három évig, amikor a sógornőmet ápoltuk, és jó viszonyba keveredtünk ezzel a kitűnő fogorvossal. Amikor utoljára nála jártam megnézetni a fogaimat, megkért, hogy töltsek ki egy kérdőívet, ami segít a fogorvosoknak elkerülni, hogy olyan szert adjanak a betegeiknek, ami például a más bajaikra szedett gyógyszerekkel összevész. Hosszú kérdőív volt, csupa olyan kérdéssel, hogy „Volt-e valaha ilyen vagy olyan betegsége, problémája?”. Hát én az első kérdéstől az utolsóig mindenütt a nemeket pipáltam ki. Nagyon sok nemet, és igent egyet sem. A fogorvosom megnézte a papírt, és így szólt: „Bárcsak sok ilyen páciensem lenne! Minek tulajdonítja a jó egészségét?” Azt feleltem: „Hosszú, de a lényeg az, hogy 57 évvel ezelőtt elvettem egy walesi lányt, és tanultam tőle egy walesi közmondást: Amikor mindenki rohan, maradj egy helyben!”

Tulajdonképpen eszerint élek azóta is. És ez az egyik válasz az Ön kérdésére, hiszen olyan sok ember rohan valami után, ami az én érzésem szerint nem más, mint öngyilkosság. Olyan szokásokat követnek, amelyeknek a veszélyességével mindenki tisztában van, és komolyan hiszek abban, hogy a mi országunkban a leggyakoribb halálok manapság a lassú öngyilkosság. Azt teszik az emberek, amiről ők maguk és az összes orvosegyetem összes szaktekintélyei pontosan tudják, hogy káros: dohányoznak, alkoholt fogyasztanak, éjt nappallá téve dolgoznak, váltogatják a partnereiket, nem mozognak eleget. Nemrég írtam egy listát ezekről a dolgokról, körülbelül egy tucat ilyen ok szerepelt a listámon. „Amikor mindenki rohan, maradj egy helyben!” Sokat utaztam életemben, leginkább biciklin és gyalog, mégis bizonyos értelemben mindig egy helyben maradtam.

Ezt leszámítva minden bizonnyal a veganizmus a legfőbb ok, aminek az egészségemet köszönhetem. Mindig is azon a nézeten voltam, hogy az ember legnagyobb hibája, amit a feljegyzett történelemben elkövetett, hogy a természet törvényeivel szembefordulva megpróbált ragadozóvá válni. Thomas H. Huxley egy nagyon régi, 1863-as könyvében – a címe: Man’s Place in Nature (Az ember helye a természetben) – felsorolja azokat a tulajdonságokat, amikben az ember különbözik a ragadozóktól, és anatómiájában, szokásaiban egyaránt az emberszabású majmokhoz hasonlít. A testünk felépítése és az összes testnedvünk, ami létrehozza az emésztés csodálatos folyamatát, mind arról tanúskodik, hogy eredendően gyümölcsevők vagyunk. De már 200 évvel Huxley könyvének – szerintem minden idők egyik legjelentősebb orvosi könyvének – megjelenése előtt John Ray is nagyon hasonló következtetésre jutott. Számos kikezdhetetlen bizonyíték áll tehát rendelkezésünkre a további munkához, s bár 1944-ben mi néhányan, akik ennek az új mozgalomnak a létrehozásán dolgoztunk, úgy éreztük, elsőként próbáljuk feltörni a jeget, és csak találgattuk, mikor kezdődik majd az olvadás, az azóta eltelt 60 év visszaigazolta a törekvéseinket, valóra váltotta a reményeinket.

 

GDR: Korábban már említette, hogy tanonc korában vegetáriánus volt. Ezt mikor és miért határozta el?

DW: Újévi elhatározás volt 1924-ben. Azt szokták mondani, hogy az újévi fogadalmakat mindig mindenki megszegi. Nem igaz, nem mindenki. Én kivétel vagyok a szabály alól: 1924 óta egy falat húst és halat sem ettem. Hány év is telt el azóta? 78? Igen, 78 éve!

 

GDR: Úgy tudni, hogy a „vegán” kifejezést Ön találta ki 1944-ben, 20 évvel az imént említett fogadalma után. De akkor már két vagy három éve vegán életmódot folytatott. Végül is miért vált vegánná?

DW: Egy vagy két évvel a Society létrehozása előtt már leveleztem néhány emberrel, de tényleg csak néhánnyal, a szélrózsa minden irányából. Jó barátom volt Leslie Cross, a Plant Milk Society (Növényi Tej Társaság) alapítója. Ő viszonylag fiatalon ment el, alig múlhatott hetven.[2] Az egyik levelében, amit nem sokkal a halála előtt kaptam tőle, megemlítette, hogy gyerekkorában egyszer akkorát esett egy kapuról, hogy már keresztet vetettek rá, szerintem ez lehetett az oka, hogy vegán létére nem élt hosszabb életet. Kétségkívül ő volt a mozgalmunk egyik kimagasló egyénisége. Miután nyugdíjba ment, bejárta az országot a „Milk of Human Kindness” (Tejet fakaszt az emberi jóság) című előadásával, persze a saját költségén. Leslie együttműködött Dr. Frey Ellisszel és más orvosokkal is, akiket foglalkoztatott a gondolat, hogy elfogadható növényi tejet fejlesszenek ki – mert a korábbi próbálkozások igencsak kezdetlegesek voltak! De csak később, 1965-ben tudta piacra dobni a tehéntej első elfogadható növényi alternatíváját egy másik jó barátom, Arthur Ling, aki felnőtt életét nagyrészt a vegán eszme terjesztésének szentelte, leginkább a tejipar ellenében. Azután továbblépett, és a Plamil cég irányítása mellett a vegán kisgyerekek táplálása kezdte foglalkoztatni. Mert ha egy étrend nem alkalmas arra, hogy egészséges gyerekek nőjenek fel rajta, akkor ennek meg kell lelni az okát, és továbblépni, a tagadásba való belenyugvás helyett.

Hála Arthur és mások munkájának, most már ott tartunk, hogy a vegán étrend a gyereknevelés legbiztonságosabb módja. Természetesen arra a vegán étrendre gondolok, amelyik megfelel egy pár jól megalapozott követelménynek. Ezért van az, hogy a Plamil növényi tejek és több más vegán termék ma már B12-vitaminnal dúsítva kaphatók. A B12-vitaminból, mint általában a vitaminokból, csak egészen kis mennyiséget kell a táplálékkal elfogyasztanunk, de azt a keveset feltétlenül. Az emberek egy része elvesztette azt a képességét, hogy a beleiben megtermelje ezt a vitamint.[3] Mivel a B12-vitamin vegán termék, és szerencsére egészen olcsón állítják elő, nem úgy, mint a mai modern „csodagyógyszerek” némelyikét, az étrendünk elengedhetetlen összetevői közé soroljuk. Zárójelben megjegyzem, hogy nem szívesen emelek ki bárkit is a mi ügyünk sok-sok támogatója közül, Leslie Cross-szal és Arthur Linggel azonban, ezzel a két kiemelkedő és hűséges harcostársunkkal muszáj volt kivételt tennem.

Nem is tudom, szóba hozzam-e itt magamat, a Society „szülészorvosát… Döntsék el mások, hogy jó munkát végeztem-e, de annyi biztos, hogy a mi demokratikus társaságunk hivatalos megalakulása előtti egy-két évben szó szerint én vittem az ügyeket. Én voltam a titkár, a pénztárnok, a könyvvizsgáló és a bankár. Nem mintha sok bankba tehető pénzünk lett volna, sokszor éppen fordítva alakult a pénzforgalom. Amikor összehoztam a Vegan News első számát négy oldalon, égből pottyant adományként érkezett 2 font – a nyolcszorosa annak az 5 shillingnek, amit az ügyeinkről való tájékoztatás fejében egy-egy barátunktól egy évre kértem. Ebből a 2 fontból rögvest vásároltam annyi másolópapírt, hogy a Vegan News-t tizenkét oldalasra tudtam bővíteni. Mostanában is előveszem néha ezeket a lapszámokat, és olyankor az az érzésem, mintha a vegán mozgalom „Holt-tengeri tekercsei” lennének a kezemben: a gondolat születésének legelső, nehéz időkben készült dokmentumai. Ha a reakciókra, a levelek ezreire gondolok – előfordult, hogy harminc vagy negyven levelet kaptam egy nap –, az a benyomásom támad, hogy vízválasztóhoz érkeztünk, s ha én nem alakítottam volna meg a Societyt, rövid időn belül megalakította volna valaki más, még ha nem is ezen a néven. Megkértem az olvasókat is, hogy javasoljanak a Society számára nevet. Jöttek is az ötletek, hosszú lista készült az olykor meglehetősen bizarr javaslatokból, de a felsorolásuktól most tekintsenek el. Végül egy ihletett pillanatban kötöttem ki a „vegán” szó mellett, amit a többiek is habozás nélkül elfogadtak, és az évek múlásával beépült a nyelvünkbe, az utóbbi időben már alig jelenik meg olyan értelmező szótár a világon, amiben ne kapna helyet.[4]

 

GDR: Köszönöm, hogy fölelevenítette a Society hőskorát. Mondana még pár szót arról, hogy Ön személy szerint hogyan határozta el, hogy lemond mindenfajta állati eredetű termék vásárlásáról? Tehát hogyan lett vegán akkor, amikor ez a szó és ez a fogalom még ismeretlen volt?

DW: Ha egy becsületes, nyitott gondolkodású ember elég sokáig halad egy úton, és közben figyel a kritikus véleményekre, befogadja a gondolataival szemben megfogalmazott kritikákat, előbb vagy utóbb felpuhulhat az ellenállása azzal szemben, amit bűnös hagyománynak lát. Akkortájt, amikor a Vegan Society megalakult, Cosmo Gordon Lang, Canterbury érseke azt mondta vagy írta, vagy arra emlékeztette a nyáját, amit én nagy igazságnak tartok, hogy jámbor és istenfélő emberek a történelemben újra meg újra bűnös cselekedetek sokaságát követték el, abban a szilárd meggyőződésben, hogy a tetteikben nincs semmi rossz. Arra gondoltam, érvényes lehet ez az én tetteimre is. Szinte egymagam akarok megküzdeni a világgal, és semmilyen formális képesítésre nem hivatkozhatom, csak arra a nem kis önhittségről árulkodó meggyőződésre, hogy mindenki más téved és nekem van igazam! Veszedelmes az ilyen lelki állapot, de az ember nem tud megszabadulni tőle, és előbb-utóbb engedelmeskednie kell a belső hangnak. Jól emlékszem, mi volt az, ami meggyőzött a vívódásaim idején. Olvastam valahol Ibsennek, a norvég költőnek és drámaírónak azt a gondolatát, hogy „az a legerősebb ember a világon, aki egészen egyedül van”.[5] Arra gondoltam, az emberek beletörnek annak a kultúrának a hagyományaiba, amelybe születtek. Igen, ez nagy igazság. Ibsen 1906-ban halt meg, négy évvel az én születésem előtt – ugyan mi mással hálálhatnám meg a bölcs tanítását, mint hogy valahányszor erről a témáról kérdeznek, őt idézem válaszul. „Ez a beszéd, Ibsen!”

 

GDR: Ön nemcsak az állathasználat ellen emelte fel a szavát, hanem az alkoholfogyasztás, a dohányzás és a katonai szolgálat ellen is. […] Az a döntése, hogy lelkiismereti okokból megtagadott mindenfajta katonai szolgálatot, hogyan hatott a munkájára és a társadalmi életben való részvételére?

DW: A veganizmus mindig is kihatott a társadalmi kapcsolataimra. Azt gondolom, ezt az árat meg kellett fizetnünk, és a vegánoknak, különösen a fiataloknak ma is meg kell fizetniük. Ha valaki nem kíván lépést tartani az étkezés terén másmilyen emberekkel, el kell fogadnia, hogy bizonyos fokig kiközösítik a társadalomból. Ezen a ponton tölt be véleményem szerint abszolút nélkülözhetetlen szerepet a Vegan Contacts, mert a vegánoknak, különösen a más vegánoktól elszigetelten élőknek, valahogy érintkezniük kell a mozgalom többi részével, márpedig manapság egyre terebélyesedik ez a mozgalom. Szívesen játszom a gondolattal, hogy a mienk a valaha volt legnagyobb mozgalom! Mert napjainkban ez az egyetlen, ami megmentheti az emberiséget. Az összes kisebb mozgalom, bármilyen jó munkát végez is a maga szűkebb területén, ahogy mondani szokták, csak tologatja a nyugágyakat a Titanic fedélzetén, ahelyett hogy a fényszórókat a nemsokára mindennek véget vető jéghegy felé irányítaná.

Gyakran eszembe jut, hogy a világ népessége 1944-ben még csak 2 milliárd volt, ma pedig több mint 6 milliárd, a tízezrek életét követelő háborúk, betegségek, földrengések, vulkánkitörések és szökőárak összes pusztítása ellenére is. Ez a népességrobbanás ugrásszerű növekedést hozott magával az élelmezési célból tenyésztett állatok számában is. Ezeket az állatokat etetni kell, és ahol takarmányt termelünk nekik, onnan a Harmadik Világot jóllakató terményeket kellene betakarítanunk. A Harmadik Világban a családokba sok gyerek születik, mert nincs szociális biztonság, és a gyerekek jelentős része nem éri meg a felnőttkort, szerintem ez lehet a népességrobbanás oka. Na már most, az egész történelmünk arról tanúskodik, hogy a természet fellázad a túlságosan elszaporodó fajokkal szemben. A lázadása élelemhiányban vagy betegségekben ölt testet, mindegyik tizedeli az emberi közösségeket, anélkül hogy – most majdnem azt mondtam, anélkül, hogy bárki is törődne vele, de a vegánok igenis törődnek vele, a krízisben ők képviselik a lehetséges megoldást.

 

[…]

 

Az állattartás tehát lejtőre került, ahogy azt mindig is tudtuk, és ha ennek a jó oldalát nézzük, akkor egy jól szervezett világban az ebben az ágazatban felszabaduló munkaerő sokat tehetne az olyan égetően szükséges tennivalók elvégzéséért, mint az aszályok, az árvizek és persze a betegségek leküzdése. Vagy ami talán még kritikusabb, az újraerdősítés, a sivatagok terjeszkedésének, a termőföldek kimerülésének megállítása. Mára a tengerek lehalászásával és kirablásával az ember kapzsiságában feldúlt egy olyan térséget, ahol semmi keresnivalója sincs, a tengerek kimerülése olyan szintet ért el, hogy egy csomó faj a kihalás szélére került. Erre is lehet azt mondani, hogy sokan maradnának munka nélkül, ha leállna a halászati ipar, de jusson eszünkbe, mit kért számon a rabszolgatartás egyik híve a rabszolgaság eltörlőin annak idején: „Vajon hogyan fogják eltartani a családjukat a korbácskészítők, ha megszűnik a rabszolgaság?” Erre ugyebár az a helyes válasz, hogy jövedelmezőbb és humánusabb tevékenységekből! És ez az a nagy kihívás, amivel ma az emberiség szembesül. Folytatnunk kell Richard St.-Barbe Baker munkáját, a Men of the Trees (Fák emberei) szervezet alapítójáét, helyreállítani a sivatagokat, hogy ne emelkedjen a hőmérséklet nagy térségekben, ne boruljon fel az időjárási rendszer az egész földgolyóra kiterjedően. Egy fák borította világban szabályozottabb lenne a klíma, kiszámíthatóbb és fenntarthatóbb, alkalmasabb arra, hogy az ember véghezvigye azt, amire hivatott.

Bocsánat, most veszem észre, hogy túl hosszú lett ez a monológ. Mi a következő kérdés?

 

GDR: Hogyan viszonyul a veganizmus az Ön vallásához, ha egyáltalán vallásos embernek tartja magát?

DW: Sosem voltam nagyon mélyen vallásos. Egyes teológusok tudtommal esszénusnak tartják Krisztust. Ha tényleg esszénus volt, akkor vegán is volt. Ha ma élne, talán vándorló vegán propagandistaként terjesztené az együttérzés üzenetét. Mert szerintem a könyörületesség, az együttérzés az egyetlen hasznos dolog, amit a vallástól kaphatunk. Eddig a Vegan Societybe egyetlen lelkész vagy pap sem kérte a felvételét, és ez nagyon szomorú. De manapság több vegán ül le az országunkban a vasárnapi ebédhez, mint ahány anglikán a vasárnap reggeli istentiszteleten részt vesz. Változnak az idők. Azt gondolom, az anglikánok akár örülhetnének is a jó hírnek, hogy legalább valakik gyakorolják a keresztény hit esszenciáját, az együttérzést.

Amikor azt a több ezer levelet kaptam a Society létrehozása előtti években, nem emlékszem rá, hogy akár csak egy egyetemi hallgató vagy oktató lett volna a levélírók között. Abban az időben a fiatalok mintegy két százaléka járhatott egyetemre, a korosztályuk legintelligensebbjei. Elgondolkodtam, mihez kezdjek: annak a korosztálynak a két százalékát, amelyet szeretnék meggyőzni, meg sem érintik a szándékaim!” Azt a sok levelet ateisták és agnosztikusok írták, meg olyanok, akiket a vallások egy cseppet sem érdekeltek. Úgy tudom, az egyetlen lelkész, aki erről a témáról könyvet írt, Holmes Gore volt, ez a kitűnő könyv These We Have Not Loved (Akiket nem szeretünk) címmel jelent meg. Köszönet érte! De ha bármely felekezet bármely lelkésze vagy papja kedvet érezne hozzá, a vegán mozgalom kapui nyitva állnak előttük, és ebben a mozgalomban valóban gyakorolhatnák a központi elemét annak, amit a hitük szerint is képviselniük kell. Véleményem szerint a vegánok azzal az üzenettel fordulhatnak a vallási mozgalmak felé, hogy „Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.[6] Igen, ők öröklik, ha egyáltalán örökli valaki, mert az erőszakosak kiirtják magukat, és nem is olyan sokára, ha a dolgok így mennek tovább.

 

GDR: Nem gondolja, hogy a méltányosság kedvéért meg kellene emlékeznünk az olyan vallási szervezetekről, mint a The Order Of The Cross (A Kereszt Rendje) vagy a The Followers Of The Way (Az Út Követői)? Ezek a vallási irányzatok nagyon is összhangban vannak a vegán filozófiával.

DW: Amikor Leicesterben tevékenykedtem az ottani vegetáriánus társaságban, A Kereszt Rendjének több tagja benne volt a mi társaságunkban is, az elnökünk is közéjük tartozott. Én is elmentem a Rend egy vagy két összejövetelére. Todd Ferrier, a vezetőjük az evangélium hirdetésére tette föl az életét. Ebben a gyülekezetben mindenki vegetáriánus volt, vegán egy sem akadt köztük. Azt hiszem, akkoriban Leicesterben nem is volt vegán rajtam kívül senki. Ahogy a vegán eszme kifejlődött, észrevettük azt is, vagyis néhányan közülünk észrevették, hogy bár a vegetarianizmus nagyon hasznos, szinte kihagyhatatlan lépcsőfok a veganizmus felé, a tejtermékek fogyasztásának korlátozása nélkül még kegyetlenebb is lehet a hagyományos vegyes étrendnél, amelyben a hús egy nagy testű állattól származik, és például egy tehén egy embernek egy-két évre elegendő húst ad, miközben a tejivók szinte minden étkezésnél „szopják” a tehén tejét (bizarr gondolat!), és azt hiszik, hogy ez az életmód humánusabb!

Ennek dacára tagja maradtam a Vegetarian Societynek is, minden hónapban átutalom nekik az 1 font 50 penny tagdíjat. Fontosnak tartom, hogy kapcsolatban maradjak a velük, hiszen onnan jövök, és hihetetlenül érdekel, hogy merre tartanak. Nemrég nagy örömmel értesültem arról, hogy az International Vegetarian Union (IVU) edinburghi konferenciáján a küldöttek vegán menüt kaptak, nem is választhattak mást. Ez a vegán eszme hatásának köszönhető. A kicsiny mag, amit 60 éve elültettem, kihajtott. Ma már sok ezren gondoskodnak róla, hogy éreztesse a hatását a világban, amely „meghal az üdvösségünkért”, hogy ismét a vallás nyelvén fejezzem ki magam.

 

[…]

 

GDR: Ön szerint a veganizmusban mi a legnehezebb?

DW: Úgy vélem, a társadalmi aspektus. Az ember kizárja, kiközösíti magát a társadalmi élet ama színtereiről, ahol étkezési céllal találkoznak emberek. Ez a probléma csak úgy enyhíthető, ha egyre elfogadottabb lesz a veganizmus a vendégházakban, hotelekben, és mindenütt, ahova szívesen járnak az emberek, még inkább akkor, ha a többség számára ez lesz a norma.

 

GDR: Nézzük az érem másik oldalát. Mi a legkönnyebb a veganizmusban?

DW: A legkönnyebb? Nyilván az, hogy tiszta lehet a lelkiismeretünk, Az a meggyőződés, hogy a tudósoknak is el kell fogadniuk: a lelkiismeretet nem hagyhatják ki az egyenleteikből. A rossz lelkiismerettől senki sem lesz egészségesebb. Hinnünk kell a bűntudatból fakadó finomabb érzéseinknek, hogy erről a pontról mint erősebb férfiak és erősebb nők léphessünk tovább. Amikor egy temető tárul elém – sírkövek hosszú sorokban, ameddig ellát a szem –, mindig arra gondolok, micsoda gyötrelmeken mentek át az életükben az ott eltemetett emberek, legtöbbször szükségtelenül. És eszembe jutnak a marhacsordák, juhnyájak és halrajok, amelyekkel fenntartották magukat, hogy a játéktéren maradjanak, abban a meggyőződésben, hogy nem tesznek semmi rosszat.

Az emberiség egész létezésének tragédiája, hogy az ember már rég elhagyta afrikai otthonát, olyan égövekre vetődött, ahol állati eredetű táplálékok nélkül nem vethette volna meg a lábát, később fegyvereket talált fel az állatok megölésére, hogy biztosítsa a táplálék-utánpótlását. Azután a tűz feltalálásával ehetővé tette a számára nem természetes táplálékokat, végül rájött, hogyan háziasíthat bizonyos állatokat, ezzel még jobban bebiztosította a természetellenes élelmezését. És így haladtunk tovább a hibák spirálján a mi korunkig, amikor már a hűtés és a tartósítás egyéb módozatai is rendelkezésünkre állnak az állati eredetű táplálékok elérhetőbbé tételében, az áruszállításnak köszönhetően bárhol a világon. Nem mintha a vegán élelmiszerek ne lennének mindenütt elérhetők. Mindenütt, ahol emberek élnek, a vegán étkezés is megoldható.

Amikor elmentem asztalostanoncnak, az egyik első dolog, amit megtanultam, hogy óriási különbség van a lassan növő fák, például a tölgy, és a gyorsan növők, például a lucfenyő keménysége és szívóssága között. Később sokszor elgondolkoztam azon, hogy összehasonlíthatók-e a lassan növő fák a lassan növő állatokkal. Ha egy állatot – különösen az élete korai szakaszában – gyorsabb növekedésre késztetünk, mint amit a természet a számára kijelölt, a sejtjei nagyobbak lesznek, és a teste kevésbé tartós. Pontosan ugyanezt tapasztaljuk akkor is, ha a kisbabát az anyatejnél nagyobb fehérjetartalmú tejjel tápláljuk. A nagy, gyorsan fejlődő babák serdülőkorukra kétméteresre nőnek, az utcán sétálva lépten-nyomon láthatjuk őket. Nagyobbra nőnek ezek a fiatalok, mint ami a természet szándéka volt velük, hiszen a különböző korokban 150–170 cm lehetett az átlagos testmagasság. Kiállják-e vajon ezek a természetellenesen és gyorsított tempóban megnőtt testek az idő próbáját? Olyanok lesznek, mint a tölgy, vagy olyanok, mint a lucfenyő? Nem vagyok tudós, a veganizmussal kapcsolatos elméleteim a lelkiismeret, a józan ész és a megfigyelés termékei – figyeltem a körülöttem zajló eseményeket, és a következtetéseim nagyon gyakran ütköztek a hagyományos felfogással. Több ezer fiút tanítottam a pályám során. Még a korai években, Leicesterben volt köztük egy, aki szeretett visszakérdezni. Amikor mondtam neki valamit, rám nézett, és így szólt: „Ezt honnan tudja, uram?” Kíváncsi lennék, mi lett ebből a fiúból, de az az érzésem, hogy sokra vitte az életben. Nem fogadta el, amit a tanár mondott, azt akarta, hogy másképp is megfogalmazza, egyszerűbben vagy erősebb bizonyítékkal, és csak azután volt hajlandó elfogadni. „Ezt honnan tudja, uram?” Sosem felejtem el ezt a fiút.

 

GDR: Önnek szép nagy kertje van, komposztot is készít. Mennyire fontos a kertészkedés az életében? […] Mit gondol az „organikus” kertészkedésről és mezőgazdaságról? Az „organikus”-t természetesen úgy értem, hogy vegán.

DW: Elmeséljem, hogy kezdődött? Mindig is lelkesedtem a növények termesztéséért. Csodás dolog, hogy az ember elvet valamit, aztán csak figyeli, mi történik, és egy napon, szinte varázsütésre kinő valami a földből. A szülőházam mellett, Dél-Yorkshire-ben volt egy kicsike kertünk, akkora lehetett, mint a télikert, ahol most ülünk. A falát téglából rakták cikk-cakkos elrendezésben, akkor ez volt a szokás. Anyám minden évben vett egy csomag virginia-magot,[7] és hagyta, hogy én szórjam szét a kert szélein. Egy vagy két hét múlva már látszottak a kis zöld bimbók, és egyszer csak megjelent az első virág. Biztosan ismeri ezeket a kis virágokat, a színük sokféle lehet, fehér, kék, piros és talán másmilyen is. Sosem felejtem el, milyen büszkén jelentettem be odabent a házban, hogy kivirágzott az első virginia! Hát, így jegyeztem el magam a kertészkedéssel.

 

[…]

 

Látta a komposztálóim sorát, mindegyiket dróthálóval vettem körül, hogy kapjanak friss levegőt, és tető van fölöttük. A komposztomba trágya sosem került. Nem mintha kifogásom lenne a trágya ellen – természeti környezetben mindig is használták, már a legkorábbi időkben is. Csak a kizsákmányolt állatok trágyája ellen van kifogásom. A komposztálóimat gyomokkal, kaszált fűvel, zöldségek maradékával és hulladékával töltöm meg, és hullott levelekkel, kivéve a fagyal levelét. Egyszer kipróbáltam egy aktiválószert, elfelejtettem a nevét, szörnyen drágának találtam, és a komposztnak az a része, amelyikhez hozzátettem, semmivel sem volt jobb a következő évben, mint a többi, így aztán soha többet nem vásároltam ilyet.

Van még egy óriási levéltárolóm is, téglából építettem nem sokkal a nyugdíjba vonulásom után. Körülbelül 3 méter magas és 1 méter 80 centi széles, a téglák között réseket hagytam a levegő számára. Amikor több a komposztom, mint ami a komposztálókba belefér, vagy a komposzt lebomlása egy évnél tovább tart, akkor ezt a tárolót is használom komposztálásra. Alul van rajta egy kis csapóajtó, azon keresztül lapátolom ki több év elteltével a komposztot, és visszük vissza a kertbe. Ásni mindig villával szoktam, és nem ásóval, hogy a gilisztáknak ne essen bántódásuk.

 

GDR: Úgy érzi, hogy organikusan kellene megtermelnünk az összes élelmünket?

DW: Ideális esetben igen. Egy vegán világban magától értődően nem állna rendelkezésre annyi szerves trágya, mint most. Feltételezem, hogy mindig fogunk valamennyi állatot tartani. Veszélyes kísérlet lenne használni őket, mert beleütköznénk a feleslegben lévő hímek problémájába, mint azt mindenki tudja, aki próbált már kecskét tartani, de élhetnének vadon azoknak a hatalmas földterületeknek egy-egy darabján, ahol nem kellene többé takarmányt termelnünk.

Minden vegán tisztában van azzal, hogy adott területű termőföldön sokszor annyi növényi táplálékot lehet előállítani, mint állati eredetűt, s bár a mi korunkban túlhalásszák a tengereket, a halfarmok sem jelentenek megoldást, mert ahhoz, hogy egy halfarmról egy tonna halat takarítsanak be, fajtól függően 1–3 tonna kisebb halat kell felhasználni, amivel a tenyésztett halakat, például a lazacokat etetik. Tehát a tengerek kirablását folytatni kell ahhoz, hogy fenntarthassuk ennek a természetellenes táplálékunknak a rettenetesen természetellenes előállítását. De mondanék még valamit a halakról és a halászatról, amit olyannyira békés foglalatosságnak szokás tartani, hogy már a gyerekeket is arra biztatják, hogy horgásszanak, mert az elvonja a figyelmüketa rájuk leselkedő bűnös időtöltésekről. Tehát, azt akarom mondani, hogy a halak semmiféle fenyegetést nem jelentenek az emberre, mert a vízi világukból nincs kiút számukra. Nem lehetnek kártékonyak, mert nem tudják birtokba venni a szárazföldet, a vizekbe vannak bezárva. A vízből kifogott hal nem tudja sikollyal vagy üvöltéssel kifejezni a fájdalmát, mint sok más állat. Hogy mit élnek át a haláltusájuk alatt, sosem fogjuk megtudni. Hát ennyit a halászat és a halfarmok pacifista felfogásáról.

 

[…]

 

GDR: Mi a véleménye a véres sportokról? Gondolom, ellenzi őket. Tudja, a rókavadászatra gondolok, meg a vadászatra általában. A horgászat már az előbb szóba került.

DW: Alávaló dolognak tartom. Előfordulhat, hogy valaki úgy érzi, meg kell ölnie egy állatot az állat érdekében. De hogy mulatságból ölje meg, az mindennek a legalja. S ha arra gondolok, hogy ezt a sportot jórészt az úgynevezett arisztokrácia műveli, föl kell tennem a kérdést: ki tartozik az arisztokráciához? Úgy vélem, mindenki maga dönt arról, hogy az arisztokráciához akar-e tartozni. Egy arisztokrata éljen magasabb erkölcsi elvek szerint, vigyázzon az egészségére, ne terjesszen rosszindulatú pletykákat másokról, amiket nem merne az illetők szemébe mondani, de hát a pletykák többnyire ilyenek. Egy arisztokrata sok mindent megtehet, de azt nem, hogy mulatságból öl, vagy hogy beáll az önpusztítók hosszú sorába.

Egyszer valaki ezt mondta: „Ha a mennyországot keresed, fordulj jobbra, aztán haladj egyenesen.” Bár nem tudom, milyen a mennyország, úgy gondolom, a veganizmussal olyan közel karülünk hozzá, amilyen közel ehhez a vágyálomhoz esendő emberként kerülhetünk. Egy másik szerző[8] szerint „a mennyország nem egy hely, hanem egy lelki állapot (temper)”, és szerintem a vegánok legtöbbje is tudna hinni ebben. De hogy ne csak bölcs emberek mondásaira hivatkozzak, idéznék egy versből, ami nagyon megfogott, egy roppant termékeny szerzőtől, akit úgy hívnak, hogy Anon. (névtelen). Érdemes lenne egyszer kötetbe gyűjteni Anon. bölcsességeit, ennek a négy sornak is ott lenne a helye.[9]

 

Vakok vagyunk mi mind, amíg azt hisszük, megterem

Kezünk alatt oly érték, mely nem jobbít az emberen.

Épüljön dicső városunk, ha nem épül fajunk?

Mit ér az épités, ha épülni gyengék vagyunk?

 

Mennyi bölcsesség van ebben a négy sorban! Napjainkban a városaink mind ostrom alatt állnak, csak azért, mert az ember egyszer rossz irányba fordult, a történelme elején, és megmaradt ez az irány az egész történelemben, mint a régi csaták leírásaiból is láthatjuk. Nemrég olvastam az azincourt-i csatáról. A nap végére 6 láb (1,8 méter) magasságban borították be a csatateret a lovak és az emberek holttestei. Mi értelme volt, hogy ezek a lovak a mi bűnbe esett fajunk szolgálatában szenvedjenek? Nem szabad elfelejtenünk, hogy mi mindannyian több tízezer erőszakos nemzedék leszármazottai vagyunk. Az a csoda, ha ma még akadnak köztünk olyanok, akik megtalálják az alkatunkban a kulcsot a lappangó bölcsességhez, az őrület felismeréséhez, azután a cselekvéshez és az ige terjesztéséhez, hogy mások is beoltódjanak vele, ahogy a gonosz minden válfajával is megfertőződtek.

Az egyik dolog, amit az első vegánok nagyon hamar elhatároztak a mi kísérletünkben, ha szabad így mondanom, hogy igyekeznünk kell elkerülni azt, ami más ügyek szószólóinál idegesítően hat ránk. Elhatároztuk például, hogy az egyes szám első személyt nem fogjuk túl gyakran használni, mert falat emelhet köztünk és azok között, akiket meg akarunk győzni. A korai írásaimban, azt hiszem, soha nem fogalmaztam egyes szám első személyben. Emellett úgy láttuk, okosan tesszük, ha nem esünk túlzásokba, mielőtt bizonyítanánk, hogy az álláspontunk helyes, mert nem bújhattunk el a tény elől, hogy az egész világgal állunk szemben, eltérően minden eddigi reformertől. Roppant kényes és felelősségteljes helyzetben voltunk, hiszen azt képviseltük majdnem kivétel nélkül mindenkivel szemben, hogy „barátom, óriási tévedésben élsz, egyszerűen rosszul ítélsz meg egy csomó mindent az életmódoddal kapcsolatban”.

 

GDR: Mit gondol az állatkísérletek kérdéséről?

DW: Azt mondtam az előbb a kegyetlen sportokról, hogy azoknál nincs lejjebb. Helyesbítenem kell, az állatokon való kísérletezés még alávalóbb dolog. Ez talán a legkegyetlenebb merénylet, amit az ember elkövethet a többi teremtett lény ellen. Állítólag előnyünk származik a kísérletekből. De még ha származik is, föl kell tennünk a kérdést, hogy ha sok millió állat feláldozása helyett ugyanezt az energiát másfajta kutatásokba fektetjük, például az életmód megreformálásába, nem jutottunk volna-e sokkal messzebb, mint viviszekcióval.

Szerintem van egy kérdés, amit minden vegetáriánusnak és vegánnak föl kell tennie a mai helyzetben, amikor a kegyetlenkedés javát azokra ruházzuk rá, akik vállalkoznak rá, ez pedig így hangzik: ha a mészárosok és a kísérletezők nem lennének, elvégeznénk-e a munkájukat helyettük? Ha nem, akkor nincs jogunk elvárni tőlük, hogy ők végezzék el a kedvünkért. Pont. Így mindjárt összetettebb lesz a kérdés. Ebből ugyanis az következik, hogy az állatok kizsákmányolása egyben emberek kizsákmányolása is. Kizsákmányoljuk az ilyen munkát végző embereket azért, hogy nap mint nap és évről évre elvégezzék a piszkos munkát – ismét Lang híres szavait idézve, „abban a szilárd meggyőződésben, hogy nem tesznek semmi rosszat”.

 

GDR: Világos. Mi a véleménye a közvetlen cselekvésről?

DW: Soha nem vettem részt ilyesmiben, illetve csak az elveink szószólójaként, és ha úgy vesszük, ez a cselekvés legközvetlenebb formája. Rendkívül nagy tiszteletet érzek azok iránt, akik közvetlen akciókat szerveznek, abban a meggyőződésben hogy ez a legegyenesebb és leggyorsabban járható út a céljaik elérése felé. Ha kísérleti állatként egy laboratórium ketrecében sínylődnék, hálát éreznék azok iránt, akik betörnek a laborba és kiszabadítanak a fogságomból, de azért mindig mérlegelnünk kell: nem lehetséges-e, hogy kontraproduktívnak bizonyul egyik vagy másik akció? Én általánosságban nem tudom sem igennel, sem nemmel megválaszolni ezt a kérdést.

Tehát még egyszer: tisztelem azokat, akik akcióznak, de én személy szerint nem tenném. Hoznék erre egy hasonlatot. Kirándulás közben időnként szoktam látni kötéllel függőleges sziklafalakon mászó embereket, és ilyenkor arra gondolok, hogy másik úton is feljuthatnának a szikla tetejére, gyönyörködni a kilátásban: csak pár száz méterrel kellene arrébb menniük, és kényelmesen fölsétálhatnának a sziklaperemre. Természetesen egy sziklamászónak nincs értelme ilyen tanácsot adni, mert azt felelné, hogy őt nem a kilátás izgatja, hanem a kihívás! No de, ha valaki kihívásra vágyik, igazán nincs hiány értelmes, humánus és biztonságosan elvégezhető feladatokból, amikbe bekapcsolódhatna. Én semmi pénzért nem cserélnék a sziklamászóval, aki lóg a kötél végén, amely egyszer csak elszakadhat a leggyengébb pontján. Minden lánc olyan erős, mint a leggyengébb láncszeme. Ha a kötél elszakad, és ez előbb vagy utóbb minden kötéllel megtörténik, az valószínűleg a halálomat jelentené, és a végét mindannak a békés munkának, ami a létezésem értelmét adja. Szóval a sziklamászást nem nekem találták ki, de az is igaz, hogy a sziklamászók legalább nem lövöldöznek ártatlan állatokra. Nem törhetek pálcát fölöttük, saját döntésük, csinálják, ha akarják – feltéve hogy mászás közben nem bolygatják meg a vándorsólymok fészkét!

 

[…]

 

GDR: Mit gondol, milyen irányban haladjon a Vegan Society a jövőben?

DW: Nem tudom, szüksége van-e az én tanácsaimra egy szemlátomást működőképes mozgalomnak, amely terjeszti az eszméinket és megválaszolja a nekünk címzett kritikákat, melyekből most sincs hiány. Öreg ember vagyok, s néha eszembe jut, hogy „túléltem a kritikusaimat”, nem is tudom, hány éve eggyel sem találkoztam. Az ő építményük, ha jó ez a szó, visszavert minden ostromot, amíg mi munkához nem láttunk, de most omladozik a belső szerkezeti gyengesége miatt. Az állattenyésztés évszázadokon át első számú gazdasági tevékenység volt, és több embert foglalkoztatott, mint bármelyik másik ágazat. És most hanyatlik. A farmerek már nem tudnak biztosítást kötni az olyan betegségekre, mint a szarvasmarhák szivacsos agyvelőgyulladása, a száj- és körömfájás vagy a többi betegség, amivel küzdenek, s amik miatt rengeteg pénzt kell állatorvosra költeniük. A száj- és körömfájás miatt egész állatpopulációkat kellett elpusztítani, s ez nemcsak ezt az ágazatot döntötte be, hanem több országrészben a turizmust is. Elmaradtak a látogatók például az északnyugat-angliai tóvidékről (Lake District), mert nem kirándulhattak a hegyhátakon. Nagy károkat szenvedett el a turizmus, amelyben sokkal több pénz van, mint az állattenyésztésben. Nem állítom, hogy helyrehozhatatlan károkat, mert most már, egy év elteltével, lassacskán kezd normalizálódni a helyzet, de ha újra felüti a fejét a járvány, a kormánynak, bármilyen kormányunk lesz is akkor, egészen másképp kell fellépnie ellene, mint legutóbb. A tenyésztők próbálnak több lábon állni, diverzifikálják a tevékenységüket, de ennek is megvan a határa. Találékonynak és fáradhatatlannak kell lenniük, kevesebb a jövedelmük, mint eddig bármikor, és nem tudják, folytatják-e majd a gyermekeik a gazdálkodást a farmon, ahogy ők folytatták, amikor a szüleik belefáradtak.

 

[…]

 

GDR: Mi az a legnagyobb eredmény, amit életében elért?

DW: A legnagyobb? Azt hiszem, bár ezt nem nekem kellene megítélnem, az, hogy meg tudtam valósítani a kitűzött célomat. Az ember nem nagyon érhet el többet a saját szemében, illetve általában az életében, mint ha azt érzi, hogy hasznosan hozzájárulhatott egy nagyszabású, új mozgalom elindításához, amely megváltoztathatja a dolgok menetét az emberiség és a többi állat számára, méghozzá úgy, hogy az ember sokkal tovább élhet túl ezen a bolygón.

 

GDR: Ha még egyszer végigélhetné az életét, mit csinálna másképp, ha van ilyen egyáltalán?

DW: Van egy apróság, amit másképp csinálnék. Fiatalkoromban, még a házasságkötésem előtt bérelt szobákban laktam több helyen. Hétvégére néha elutaztam, és olyankor engedményt kértem a heti lakbérből, hiszen nem voltam ott, nem fogyasztottam az élelmet. Mindig teljesítették a kérésemet, de ma már úgy érzem, kicsinyeskedés volt ez, lehettem volna nagyvonalúbb. Szóval, ha újra kezdhetném, nem kérnék árengedményt a hétvége miatt.

 

GDR: Donald, mit üzen annak a sok ezer embernek, aki ebben az országban ma már vegán elvek szerint éli az életét?

DW: Azt szeretném, ha tágan értelmeznék a veganizmust. Ha túllépnének a tojásrántotta alternatíváinak vagy a karácsonyi sütemények új receptjeinek kérdésén. Szeretném, ha tudatosulna bennük, hogy egy igazán fontos ügyet képviselnek, amelyet hatvan évvel ezelőttig ki sem próbált az emberiség, s amelynek van válasza minden racionális kritikára, amit bárki is felhozhat vele szemben.

Szeretném azt is hangsúlyozni, hogy annak, aki vegán szeretne lenni, nem kell hetekig vagy hónapokig étrendi táblázatokat böngésznie vagy úgynevezett szakértők könyveit áttanulmányoznia. Mindössze néhány egyszerű tényt kell értenünk és alkalmaznunk, ahogy azt a régi idők tengerészei tették, akik skorbutot kaptak a C-vitamin hiánya miatt, amikor a tengeren hónapokig szárított húson és kétszersültön éltek, de amikor kikötöttek és gyümölcsökhöz, például citromhoz is hozzájutottak, a betegség elmúlt. Az ilyen egyszerű bizonyítékokról írt valaki egy könyvet, azt hiszem, Otto Carque, és az volt a könyv címe, hogy Vital Facts About Food (Létfontosságú tények a táplálkozásról). Régen jelent meg ez a könyv, és sok mindennel lehetne kiegészíteni, amit próba szerencse módszerrel fedeztünk föl az elmúlt hatvan évben. Úgy gondolom, minden vegánnak meg kell ismernie ezeket a nagyon egyszerű tényeket, s közben mindig szem előtt tartania, hogy a vegán étrenddel rengeteg veszélyt kerülhet el. A kezdeti időkben a bírálóink azt hajtogátták: „Nem tudjátok, miből szenvedtek hiányt!” Nos, ma már tudjuk! Egy sor dologból szenvedünk hiányt: súlyos betegségekből, melyek évtizedekkel rövidíthetik meg az életet, fájdalmakkal járnak, vagy már az első fiatalságuk elmúltakor megtámadnak és egész életükre gyógyszer szedésére ítélnek embereket. Ez az, amiben a vegánok hiányt szenvednek, feltéve hogy követnek néhány egyszerű, könnyen belátható szabályt. Ezt üzenem azoknak a vegánoknak, akik mostanában csatlakoztak hozzánk.

 

GDR: Üzenne valamit a vegetáriánusoknak is?

DW: Igen. Azt üzenem nekik, fogadják el, hogy a vegetarianizmus kihagyhatatlan lépcsőfok a vegyes táplálkozástól a veganizmus felé vezető úton. Ennyi, és nem több. Mindannyian használtuk ezt a lépcsőfokot. Egy vegánnal sem találkoztam még, aki ne ezen az úton jutott volna el a mi mozgalmunkhoz. Talán voltak olyan vegánok az elmúlt hatvan évben, bár én nem ismerek ilyet, akik egy lépésben váltottak vegyesről vegán étrendre, de ha reálisan gondolkozom, el kel fogadnom, hogy a vegetarianizmus elkerülhetetlen állomás az emberi táplálkozás fejlődésében.

Kezdetben folyamatosan a vegetáriánus mozgalomban dolgoztam, sok éven át a Leicesteri Vegetáriánus Társaság titkáraként. Az én dolgom volt a havi összejövetelek megszervezése. Személyes ismeretségben voltam szinte mindenkivel, aki abban az időben nevet szerzett a mozgalomban. Páratlan betekintést nyertem abba, miket gondoltak arról, elvárható-e bárkitől, hogy a növényi étrendnél kössön ki. De persze azóta továbbléptünk, és a vegetáriánusoknak be kell látniuk, hogy ha olykor kényelmetlennek érzik is, végig kell menniük az úton, amelyet a mi tapasztalataink jelölnek ki számukra.

 

[…]

 

GDR: Köszönöm az interjút, Donald!

 

Fordította: Garai Attila

A teljes cikket elolvashatjátok eredeti nyelven a Vegan Society hivatalos oldalán.

Jegyzetek:

[1] George D. Rodger 19 éven át a Vegan Society Tanácsának tagja, az interjú készítésekor a Tanács elnöke volt. – A ford.

[2] Az angol Wikipedia Plant Milk szócikke szerint Leslie Cross 65 évet élt. – A ford.

[3] A mai uralkodó orvosi álláspont szerint az emberi vastagbélben élnek ugyan B12-vitamint termelő baktériumok, de ezen a bélszakaszon ez a vitamin nem szívódik fel. – A ford.

[4] Patricia Tricker és George D. Rodger (Vegan Society, Birmingham) közlése szerint a „vegán” szó Donald Watson feleségének, Dorothy (Morgan) Watsonnak jutott eszébe először tánc közben. A javaslat elfogadása a férje és a Vegan Society másik alapító tagja, Elsie Shrigley döntése volt. A „vegetarian” első három és utolsó két betűjéből álló „vegan” szó szándékuk szerint azt fejezi ki, hogy a veganizmus a vegetarianizmussal kezdődik, és azt viszi tovább a logikai végkifejletéig. Forrás: A Note on World Vegan Day, 2013, https://veganplace.blog/tag/donald-watson/. A Watson házaspár leánya, Janet úgy emlékezett, hogy a szülei közösen találták ki a vegán szót. Forrás: http://www.christiankoeder.com/2019/07/gdr-interview.html. Ugyanakkor a Vegan News 2. számában Donald Watson azt írja, hogy az 1. szám megjelenése előtt Mr. és Mrs. Henderson javasolta az Allvegan címet a hírlevél számára, és ez rövidült „vegán”-ná. Forrás: https://www.happycow.net/blog/vegan-recipes/A. ford.

[5] Ibsen: A nép ellensége. Kúnos László fordítása – A ford.

[6] Máté 5:5. Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája. – A ford.

[7] Virginia: Malcolmia maritima.A ford.

[8] Dr. Thomas Chalmers skót teológus professzor (1780–1847). – A ford.

[9] A verset általában Edwin Markham amerikai költőnek (1852–1940) tulajdonítják. A négy sor angolul: We are all blind until we see that, in the human plan, / Nothing is worth the making, that does not make the man. / Why build these cities glorious, if man unbuilded goes? / We build a world in vain, unless the builder also grows.A ford.

Az avokádó nem vegán?

Az avokádó nem vegán. Hangzott el a BBC Q1 című humoros vetélkedőjében, amit aztán számos oldal, köztük az index.hu is átvett. A vetélkedő műsorvezetője, Sandi Toksvig szerint ugyanis az avokádó – illetve a saláta, cseresznye, brokkoli vagy az uborka – nagyüzemi termesztése során a beporzás állatok kizsákmányolásával jár, ugyanis a méheket a méhészek szállítják kaptárral együtt a növényekhez. Mivel a vegánok elutasítják az állatok felesleges szenvedésével járó termékek fogyasztását, így ezek a termékek a műsorvezető olvasatában nem illeszthetőek bele a vegán életmódba. Habár a megfogalmazott elv a veganizmus része, mégis félreértelmezi azt.

Tovább a cikkhez

Két méh egy sárga virág szirmain találkozik

A méz keserű valósága

Május 20-a a Méhek Világnapja. Ebből az alkalomból készült cikkünk arról, hogyan is bánik az ember a méhekkel.

Akárcsak a tej, a méz is olyan állati eredetű nedv, amelyet a legtöbb ember termékként, a boltok polcairól ismer csupán.

Gyakori tévhit, hogy a méz a “természet ajándéka”, és a méz vásárlása jótékony hatással van a méhekre. Az igazság ettől igen távol áll.

Tovább a cikkhez

Egy nyuszi szemébe fecskendőből átlátszó vegyszert cseppentenek gumikesztyűs kezek

Az állatkísérletekről

Egyes becslések szerint évente 500 000 000 állaton végeznek állatkísérleteket. Az esetek többségében kutyákon, csimpánzokon, egereken, patkányokon és nyulakon tesztelnek, de előfordulhat az is, hogy halakon, lovakon, madarakon vagy macskákon végzik a kísérleteket, az esetek 70-80%-ában mindenféle érzéstelenítés nélkül.

Mindeközben az állatkísérletekre hagyatkozni nem csak állatkínzással jár, az emberekre is káros lehet, hiszen minden faj máshogy reagál a különböző hatásokra: még az egér és patkány között is akkora a különbség, hogy az esetek körülbelül 40-43%-ában eltérő reakciókat mutatnak különböző anyagokra, kezelésekre. Ha most belegondolunk, mekkora különbség van az emberek és más fajok között, mindjárt megkérdőjelezzük ezen módszer sikerességét. Az AFDA (American Food and Drug Administration) és a National Institutes of Health adatai alapján 100 állatkísérleten megfelelt gyógyszerből 95 megbukik az emberi tesztek során. Ha annak az elbukott 95 kutatásnak, meg az addig el sem jutott több százezer kísérletnek az összegét az alternatív módszerekre költenék, sokkal előrébb járna már az orvostudomány, és nem egy ilyen megbízhatatlan módszeren múlna több millió, de talán inkább milliárd emberi és állati élet.

Tovább a cikkhez

Növényi táplálékkal a rák ellen?

Érdemesnek láttuk összegyűjteni, mennyiben járul hozzá a növényi táplálkozás a daganatos betegségek kockázatának csökkentéséhez, és a már megbetegedettek gyógyulásához.

Tovább a cikkhez